A sportjellegű evezésről az ókori görögöktől vannak az első adatok:

a klasszikus görög kultúra idején, a Kr. e. 5–4. században Athénban, az argoliszi Hermionéban, majd a szicíliai Segestában rendeztek evezős versenyeket. A tengeri kereskedelmi flottájáról híres középkori Velencei köztársaságban a 14. században számolnak be először a források hivatásos hajósok között megrendezett versenyről, sőt a lagúnákban lebonyolított eseményről később képzőművészeti ábrázolás is fennmaradt. A 16. században Angliából van arra adat, hogy a Temzén közlekedő személyszállító bárkák hivatásos hajósai, a révészek között versenyt rendeztek úgy, hogy az utasok – jó brít szokás szerint – fogadásokat köthettek. A győztes jutalma nemcsak nagy pénzösszeg, hanem néha kiemelkedően értékes díj is lehetett.

Az újkori modern evezőssport Angliában alakult ki a 18. század folyamán. A Temze fölső folyása mentén élő főrendi tagok, mágnások bárkákon közlekedtek Londonba a parlamenti ülésekre. A bárkát hajtó evezősök létszáma – mintegy státuszszimbólumként – rangjuk arányában nőt: a királyi bárkát tíz-, a főurakét nyolcfős legénység hajtotta. A nyolcevezős hajóban történő együttmozgás örömét a főrendi származású diákok az egyetemeken is megteremtették maguknak; néhány évtized alatt kibontakozott az egyetemi nyolcevezős verseny, melyekről az 1820-as évek elején maradtak fenn az első feljegyzések. A mára legendává vált Oxford–Cambridge egyetemek közötti nyocas versenyt első ízben 1829. június 10-én rendezték meg a Temzén a Putney és Murtlake közötti mintegy 6840 méteres távon.

Az evezés mint sport, a versenyzés nemcsak rohamosan terjedt először az angolszász országokban (Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália) majd szerte Európában (Németország, Hollandia, Franciaország, Olaszország), hanem technikailag is jelentős fejlődésen ment keresztül. Ekkoriban ugyanis a viszonylag széles hajókban, bárkákban az evezőlapátot a hajó oldalában, a palánkon kialakított vájatba helyezték. 1828-ban először alkalmaztak – fából készült – külvillát a hajó palánkjára erősítve (Angliában), majd 1830-ban vasból készült külvillát (az Amerikai Egyesült Államokban); ami lehetővé tette – a hajószélesség s ezzel a tömeg jelentős csökkentése mellett – a hajóhajtás kedvezőbb fizikai feltételeinek megteremtését. A versenyzők menetiránynak háttal, fix padokon ülve, csak felsőtestük és karuk erejével hajtották a kőris-, fenyő-, cédrusfából készült hajókat. Az 1830 körüli években Frankfurtban, 1834-ben a Szajnán megrendezett versenyről korabeli metszetek, míg a hamburgi evezősklub 1836-ban történt megalapításáról dokumentumok tanúskodnak. A világon a ma is második legismertebb evezősversenyt, a Royal Henley regattát 1839-ben rendeztékAz evezés a kezdetektől kezdve szerepel az újkori olimpiák programján, még akkor is, ha mindjárt az elsőn, az 1896. évin Athénban a viharos időjárás miatt elmaradtak az evezősversenyek. A montreáli olimpián (1976) szerepelhettek először női evezősök a programban, hat versenyszámmal.
1962 óta rendeznek világbajnokságot a sportágban. 1974-ig csak négyévente rendezték meg, ettől az évtől kezdve azonban az olimpiák között minden évben sor kerül rá, s ugyanettől az évtől kezdve a női versenyzők is részt vehetnek a világbajnokság programján. 1984-ben a FISA római kongresszusán döntést hoztak arról, hogy a nők számára 1000-ről 2000-re emelik a versenytávot. 1984-ben ismét kibővült a világbajnokságok, s az egyéb világversenyek programja. Mind a férfiak, mind a nők számára – ifjúsági és felnőtt korcsoportban – bevezették az ún. könnyűsúlyú kategóriát, vagyis a meghatározott egyéni és csapatátlagsúlyú versenyzők külön versengenek egymással. 1996 óta néhány könnyűsúlyú versenyszám az olimpiák program
meg először.

A magyar evezőssport

A kezdetek

A reformkorban a városi polgárság és a felvilágosult nemesség életében megjelent az igény a szabadban és társasági keretek közt űzhető testmozgások iránt. Ez volt az a fogékony talaj, melyben – hála gróf Széchenyi István kezdeményezésének – meggyökeresed(het)ett az evezés, mint szabadidős sport az 1840-es évek Pest-Budáján. A gróf Wesselényi Miklós barátjával együtt tett 1823. évi angliai útján ismerkedett meg közelebbről az ottani sportjellegű evezéssel. 1826-ban Széchenyi hajót hozatott magának Londonból. 1827. május 16-án Bécsből Pozsonyba evezett, amiről – az út sporttörténeti jelentőségét maga is átérezve – jegyzőkönyvet írt naplójába. „Memorandum – Gróf Széchenyi, Halifax és Barneby urak Bécsben a práterbeli Lusthaustól indultak ma reggel ¼ órával 6 előtt gróf Széchenyi kétevezős kishajóján egy kormányossal – és a pozsonyi hídhoz érkeztek 23 perccel 10 óra előtt; befejezvén az utazást 3 óra és 12 perc alatt. – A hajó e napon Louise-nak kereszteltetett –” Az ezt követő évtizedekben Széchenyi életének része lett az evezés, naplóbejegyzéseiből megtudjuk, hogy elsősorban a társadalmi érintkezés, együttlét célját szolgálta. 1829. júniusi feljegyzésében van először adat arra, hogy az evezés nem Pozsonyban, hanem Pesten zajlott. 1830-ben evezős hajóval járta végig a Dunát Pest-Budától a Fekete-tengerig, erről szóló beszámolójában kidomborította annak sportteljesítményét.
1834–35-re tehető a magyarországi evezés intézményszerű megalapozása, Széchenyi megalapította a Csolnakdát (Csónakdát), mely úri magáncsónakda volt, barátait látta vendégül, gyarapodó hajóiban biztosítva a társaság különleges együttlétét.